A XX. századtól kezdve több tudományterületen kezdtek foglalkozni a Descartes-Newton-i mechanisztikus világszemlélet korlátaival. Többek között a biológia, az antropológia és a fizika területén. Kiváló kutatók (Ludvig von Bertalanffy, Gregory Bateson, David Bohm) új szemléletmódot alkottak meg. Azt az elképzelést alakították ki, hogy érdemes azt vizsgálnunk, ami van – a „szent igazak" és a magyarázó elméletek helyett. Ehhez adjuk meg, hogy milyen feltételek mellett, milyen gondolati keretben, azaz milyen szemüvegen át vizsgálódunk, és írjuk le, amit ezek alapján tapasztalunk. A dolgokat működésük közben, folyamatában vizsgáljuk meg, s ne a környezetükből kiragadottan, statikusan.

Például: egy elektron se nem részecske, se nem hullám, de tűnhet úgy, hogy adott helyzetekben részecskeszerűen viselkedik, míg más helyzetekben hullámszerűen. Ez jelenti azt is, hogy sem az elektron, sem más atomi „részecske" nem bír minőségeket, tulajdonságokat önmagában, a környezetétől függetlenül. Mi emberek sem viselkedünk csak úgy, önmagunkban, hanem az adott helyzetnek, környezetnek, eddigi történetünknek, tapasztalatainknak és élményeinknek megfelelően.