Az Ön cége költségként vagy befektetésként tekint a tudás megszerzésére, a tanulás különböző formáira?

Tudta, hogy a tudásvállalatok – amelyeknek a tőkéjének meghatározó hányada immateriális javakból áll – piaci értéke jóval meghaladja a könyv szerintit? A cég valódi értéke már nem azonos a könyvelési mutatók alapján kimutatható összeggel.

A láthatatlan tudástőke mérése komoly kihívás elé állítja a közgazdászokat, mégis ez az, ami meghatározza egy cég piaci versenyelőnyét.

A tudás olyan, mint a téli napok után a tavaszi napsütés: felolvasztja a jeget a járdán: ahol előtte bizonytalanul csúszkáltunk, óvatosan lépkedtünk, most nyugodt biztonsággal járhatunk. Nem vesztünk energiát azzal, hogy arra figyelünk, milyen veszélyeket rejt a következő lépés. A tudás azonban önmagában nem elég: azt menedzselni is kell. A tudásmenedzsment fontos feladata mind vállalaton belül, mind vállalaton kívül összekapcsolni azokat az önálló tudásblokkokat, amelyek – ha nincsenek bekapcsolva egy tudáshálózatba – izolálódhatnak.

Miért veszélyes a tudáshalmazok izolációja?

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy munkatárs a vállalatnál dolgozik 20 éve. Mindent tud a hozzá tartozó folyamatokról, ügyfelekről. Tudását azonban nem, vagy nem a maga teljességében osztja meg az őt körülvevő kollegákkal, mert úgy gondolja, csak úgy van biztonságban, ha a tudásának legalább egy esszenciális „titkos” összetevőjét megtartja magának, hogy ily módon nélkülözhetetlen legyen. Itt a bizalmatlanság az egyén oldaláról jelenik meg a vállalat irányába.

A vállalati oldalon is jelen van azonban a bizalmatlanság.
A vállalati tudástőke három elemből áll:

• ügyféltőke,
• szervezeti tőke és
• kapacitás.

Az ügyféltőke magában foglalja az ügyfeleket, beszállítókat, alvállalkozókat, és mindenkit, aki külsősként hozzájárul a vállalat működéséhez. A szervezeti tőke jelenti a folyamatokat, speciális know-how-t, és a vállalati kultúra is ide tartozik. Ez a két csoport mindegyike valamilyen formában materializálható, az embertől különválasztható. A kapacitás azonban az egyes embernek azon képessége, ami lehetővé teszi, hogy a bejövő információkat a saját fejében meglévő tudáson átszűrve és azt aktiválva leírható, a vállalat számára felhasználható formájú tudássá alakítsa.

Mivel a kapacitás az emberek fejében lakozik, ez a tudástőke legkockázatosabb összetevője. Ha az ember elmegy, elvész a kapacitás. Ezért aztán a vállalati tudásmenedzsment legfontosabb feladatának nem az egyéni kapacitások fejlesztését tartja, hanem a kapacitás megszerzését, és utána annak mihamarabbi átalakítását ügyfél- és/vagy szervezeti tőkévé. Ezek ugyanis már valóban a vállalat tulajdonát képezik, és nem áll fenn az a rizikó, hogy a vállalat akarata ellenére elvész az addig hasznosított tudás.

Látható, hogy ha az együttműködő felek részéről mindkét oldalon megjelenik a bizalmatlanság, ez bizonyos szint felett nem a kölcsönös nyereséget, hanem a kölcsönös veszteséget idézi elő: az egyént nem fejleszti a vállalat, mert annak a kapacitásnak a megtartása bizonytalan, ezért a fejlesztés kockázatos befektetés, az egyén pedig nem oszt meg minden információt a csapatával, munkatársaival, mert úgy érzi, ez az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodva megmaradhat pozíciójában.

Ez a modell természetesen leegyszerűsíti a valóságot, vezetőként azonban fontos tudatában lenni annak, hogy a tudás mint versenyelőny, akkor tud a piacon realizálódni, ha a tudástőkét birtokló egyén bizalommal van a vállalat mint szervezet felé, a szervezet pedig szintén bizalmat előlegez az egyéni munkavállalónak azáltal, hogy befektetésként tekint az ő képzésére, fejlesztésére, tudásának gyarapítására.

Ha ez a kölcsönös bizalom a vállalaton belül stabil, akkor lesz képes a cég más gazdasági szereplőkkel is tudásmegosztáson alapuló bizalmi hálózatot kiépíteni.

Dr. Kaszás Ágnes